menusor sos főoldal mit tegyek terhesség abortusz infóközpont történetek kiadványok alapítvány
 

Történetek :: Cynthia Carney, Oklahoma

a „...az elmúlt másfél évben szabadultam meg a csend és szégyenkezés láncaitól azáltal, hogy nyilvánosan beszéltem az igazságról. Az abortusz nem egy gyors és egyszerű megoldás; ez egy életeket tönkretevő döntés. Olyan döntés, amit mindig bánni fogok.”

16 évesen férjhez mentem, és egy kisfiúnak adtam életet. Egy évvel később ismét teherbe estem. Ez 1978-ban történt, az abortusz ekkor már 5 éve legális volt. Az „ingyenes terhességi teszt” szavak csengtek a fülemben, és aznap elmentem egy családtervező központba. Úgy hittem, hogy ami a méhemben van, csupán egy "szövetdarab", és így az abortusznak nevezett orvosi eljárással a nem kívánt, illetve nem jól időzített terhességet meg lehet oldani a testszövet eltávolításával. Azt gondoltam, hogy az életünk hamarosan visszazökken a normális kerékvágásba.

Akkoriban a férjemmel az ő alacsony fizetéséből éltünk, amit tengerészgyalogosként keresett. Úgy érezte, nem engedhetünk meg magunknak még egy gyereket. Nem sokkal a családtervező központban tett látogatásom után elmentem egy abortuszklinikára. Mindössze a borzasztó fájdalomra emlékszem, amitől végül el is vesztettem az eszméletemet. Mikor felébredtem, sokkos állapotban voltam, teljesen érzéketlenül. Aminek „gyorsan és egyszerűen” kellett volna lezajlania, egész nap tartott.

Mikor hazamentem, 3 napon keresztül erősen véreztem. Addig soha, egyetlen napot nem voltam beteg életemben. Két lehetőségem volt: vagy továbbra is otthon fekszem kockáztatva, hogy meghalok, vagy pedig szembenézek az attól való félelemmel, hogy bárkinek is bevalljam: abortuszom volt. Életemben először éltem át egy teljesen új, azelőtt soha nem tapasztalt szégyent. Úgy döntöttem, nem megyek kórházba. Csodával határos módon mégis életben maradtam.
Annak ellenére, hogy képtelen voltam beszélni arról, ami történt velem, tudtam, hogy becsaptak, tudtam, hogy ami a testemben volt, több volt egy szövetdarabnál, de nem volt kinek elmondanom ezt. Szégyen, hallgatás és harag vett erőt az életemen.

A következő két terhességem rendellenes volt. Életem során először lettem igazán beteg, migrénnel, rohamokkal, depresszióval, PMS-sel, öngyilkossággal kapcsolatos gondolatokkal küszködtem, pszichiátriai kezelésen estem át. Képtelen voltam élvezni a születésnapomat a 3 fiammal (júliusban történt az abortuszom is). Rettegtem a karácsonytól, mert az elvetett fiam december 7-ére volt kiírva (Pearl Harbor napjára). Titokban azt hittem, hogy senkitől nem érdemlek szeretetet. Olyan visszahozhatatlan pillanatokat vesztettem így el, amit a fiaimmal tölthettem volna.

A következő 25 évben a szégyen, a hallgatás domináltak az életemben. Csupán az elmúlt másfél évben szabadultam meg a csend és szégyenkezés láncaitól azáltal, hogy nyilvánosan beszéltem az igazságról. Az abortusz nem egy gyors és egyszerű megoldás; ez egy életeket tönkretevő döntés. Olyan döntés, amit mindig bánni fogok.

Mikor az abortusz 31 évvel ezelőtt legálissá vált, a nőknek azt mondták, ez egy egyszerű, biztonságos megoldás nem kívánt, és nem jól időzített terhességek esetén. Ez nem igaz. Ez egy olyan döntés, amit bár ne hoztam volna meg.

Van egy 18 éves fiam az amerikai tengerészgyalogság kötelékében, aki éppen Irakba készül harcolni. Mégis, nem aggódom annyira érte, mint amennyire a még meg nem született, édesanyjuk méhében lévő gyermekekért aggódom itt Amerikában. A statisztikák a fiam túlélési esélyeit illetően jobbak, mint – a világ legbiztonságosabbnak tartott helyén – az édesanyjuk méhében fejlődő gyermekek esélyei.

Vissza